(a kép csak illusztráció :P)

Tegnap Nagyvárad felett kb 5 percre feltűnt egy szivárvány. És két eső között egy kis napsütés... Arra gondoltam, vajon hányan láttuk? Hányan néztünk fel az égre míg a bevásárlást végeztük, míg rohantuk s talán elégedetlenkedtünk az eső miatt?

Szivárvány... a megbékélés jele. És Karácsony... a Békéltető születésnapja! Vajon hányan érezzük, hogy a Karácsony több mint rohangálás, bevásárlás és egyáltalán nem időjárás függvénye?
Légy áldott Uram, hogy van Békéltető akit elküldtél nekünk erre a földre. Add, hogy emberi képességeinkhez mérten Rá tudjunk figyelni ezen az ünnepen!

Áldott Karácsonyt Mindenkinek! :)

A film címe: Julie & Julia. Ebből is adódik, hogy két nő életéről van szó.
Először is: Julia Child (Meryl Streep). 1949- et írunk. Julia diplomata férjével (Stanley Tucci) Párizsba költözik. A várost már első percben megszereti, valósággal beleszeret. A gond a rászakadt szabadidő- mennységgel és a francia nyelv elsajátíthatatlanságával van. A kettőt pedig össze kellene kapcsolni: és így kezd el francia nyelvet tanulni. Majdnem semmilyen eredménnyel. A sikertelenség után kalapgyártásba kezd, ha lehet még kevesebb sikerrel. Aztán jön a bridge és megint a francia nyelv... A nagy áttörést az hozza meg, amikor a férjével eltöltött igazi francia vacsora felnyitja a szemét: ő igazából legjobban enni szeret. Kap is a férjétől egy francia  ételekkel teli szakácskönyvet, franciául, ugyanis a francia konyháról még nem íródott angol nyelvű könyv.
Így kerül a Le Gordon Bleu főzőiskola kezdő csoportjába, ahol már az első napon felbosszantja magát: idegesíti a szájbarágós stílus amivel a diákokat kezelik. Már csak egyetlen egy esélye van: a haladó csoport, amihez szemmel láthatóan még nem főzött eleget. Végül mégis sikerül levizsgáznia és kiadni minden idők legsikeresebb angol nyelvű francia szakácskönyvét.

Julie Powell (Amy Adams) 2002-ben költözik férjével (Chris Messina) Queensbe, egy pizzázó feletti kopott kis lakásba. Julie írónő, de erről szinte senki sem tud, mivel egyetlen regénye a fiókban várja, hogy végre valaki érdemesnek tartsa a publikálásra. A munkája pocsék, a hangulata még inkább. Úgy érzi, hogy csődtömeg és hogy épp itt az ideje, hogy bizonyítson saját magának és másoknak is. Ennek az érzésnek (is) köszönhető az elhatározása: egy év alatt megfőzi Julia Child valamennyi receptjét (524-ről van szó!!) és tapasztalatairól blogot vezet majd. Így jön létre a Julie/Julia project.

A két nő életét és küzdelmeit párhuzamosan követhetjük végig. Kettőjük között az a különbség, hogy Julia magabiztos és képességeiről meg kell győznie a 50-es, 60-as évek Európáját és Amerikáját. Julie viszont enyhén neurotikus, és egyáltalán nem magabiztos. Sőt! De ez (és Amy Adams végtelenül bájos játéka) teszi szerethetővé.

Jó, ha az elején tudjuk, hogy két, lazán egymásba kapcsolódó igaztörténetről van szó.Julia Child szakácskönyve tényleg meghódította az amerikai háziasszonyok szívét, Julie Powell blogja pedig mai napig elérhető.

A film igazi felüdülés. Nem vagyok biztos benne, hogy hordoz mélyebb mondanivalót. A főzés szeretetéről, két nő apró, mindennapos harcairól szól.

Három dolgot azért mégiscsak megtanultam:

1)      főzni jó és érdemes! (ezt mondjuk eddig is sejtettem, s lassan tapasztalni is próbálom)

2)      az a szállóige, hogy „minden sikeres férfi mellett egy sikeres nő áll” fordítva is igaz. Ugyanis Julia és Julie is határozottan türelmes, és őket – majdnem – mindenben támogató férjjel rendelkezik. Akárcsak én! minap ugyanis Balázs hűségesen evett (és repetázott) a kegyetlenül elsózott bolognai spagettimből. Bazsim! igérem, ha nem is főzöm végig Julia Child szakácskönyvét, de gyakorlok :)

3)      és még valami: vajból sosem elég :)

Egy kis történeti áttekintés: Eszter Barátnémnak van egy csíkos füzete. A sok beleírt bölcsesség mellett jól megfértek az én karcolataim is. A karcolataim amelyek több helyszínről és különböző témában, nem meghatározott időközönként kerültek papírra. Egy valami volt közös a karcolatokban: hogy nagy nagy szeretettel írodtak és, hogy rólunk, Barátnőkről (meg néha napján 1-1 pasiról) szóltak :) Nos ez a füzet már kellő távolságra került ahhoz, hogy még nagyon sokáig ne tudjak írni bele... de miért van a blogom/blogunk ha nem az ilyesmiért? Szóval jöjjön a következő karcolatom Eszteremnek (és persze nem csak):

Drága Eszterem!

Nagyon rég nem írtam Neked karcolatot, és ez hiányzik. Pedig olyan jó volt egy- egy forrócsoki mellett a Sunsilkes csíkos füzeted lapjaira vetni gondolataimat :) És most, bár nem abba a füzetedbe, de mégis írok Neked! Annyi minden történt mióta nem írtam... bocsáss meg, hogy ezzel kezdem, de: férjhezmentem! És Te ott voltál és együtt örültél velünk. Mi meg együtt örültünk Veled/Veletek meg Neked/Nektek... hogy van egy Gáborod, aki fantasztikus pasas, nagyon aranyos, nagyon kedves, nagyon jól táncol és szemmel láthatóan bolondul Érted... Te pedig érte :)

Még mindig sokat gondolok az Írisz- negyedbeli házra is... Azóta mindenki annyi fele költözött el... Te, Eszterem, visszaköltöztél Szentgyörgyre, abba a lakásba, amelyről olyan sokat hallottam, de még sajnos sosem láttam. Tudom, hogy szeretsz ott lenni, és annak is örülök, hogy nem vagy túl messze Gábortól, de annak már nem örülök annyira, hogy tőlem ilyen távol vagy... Úgy elugranék néha hozzád egy új Szülcsi-felcsi (ez a Született feleségek- gyengébbek kedvéért:P) résszel..

Tímejjánk Olaszországba küszködik az olasz nyelv minden csínjával- bínjával, nah meg egy olasz úr olaszos temperamentumával (a bejegyzésbe kukkantó be nem avatottak kedvéért: nem a pasija, hanem egy öregúr akiről hetente 6napot kell gondoskosdnia). És a másik három "BandaTagunk" Kolozsváron rekedt. De én meg vagyok róla győződve, hogy nekik sem ugyanaz már az a város. Nélküled és Timejja nélkül, a kislakás nélkül a Cseferistyilor 9 szám alatt... Ezért örülök, hogy nem maradtam Kolozsváron. Szívem szakadt volna meg valahányszor meglátok egy 102-es villamost...

Én pedig, hogy magamról is szót ejtsek: Temesvárra költöztem. És bár Te ismered már képről ezt a szobát, az első közös "lakásunkat", azért még egyszer megmutatom (tudod, a beavatatlanoknak :P)

Bár lenne szavam elmondani, hogy mennyire hiányzotok... de sajnos nincsen. És tudom, hogy nincs is szükség szavakra, mert ugyanazt érezzün valamennyien, ha elhaladunk egy turkáló előtt, ha forró csokit szürcsölgetünk, ha sorozatot nézünk, ha Kolozsvárra gondolunk... Arra, hogy milyen jó volt együtt. És arra, hogy túl fontosak vagyunk egymásnak ahhoz, hogy ez a Barátság megszakadjon...

Kedves Eszter! Ez nem az utolsó karcolatom amit Neked írtam. Hanem az az első, amely bizonyítja, hogy ha nagyon akarjuk, minden fontos dolgunk maradhat a régiben :)

Nagyon sok szeretettel,
Rádijjód :) (azért mert sokat beszélek :)) - szintén a beavatatlanoknak :P)

Úgy látszik nálam is beköszöntött a képes blogolás ideje. De hogyne köszöntene be amikor annyi megosztani valóm van Veletek. 

Én nem tudom más lányok, menyasszonyok, asszonyok hogy voltak/vannak vele, de nekem ahogy megkérték a kezem elkezdtem ruhát nézegetni.  Persze a netes nézelődésnek túl sok értelme nincs, tekintettel arra, hogy se felpróbálni se jobban megnézni nem tudod a ruhákat, de a terepfelmérést azért megkönnyíti, ha már "átlapoztál" vagy ezer online katalógust. Háth kérem, újra megbizonyosodhattam arról, hogy a net vége- hossza nincs univerzumában mindenre lehet tökéletes példát találni. Lehet gyönyörűbbnél gyönyörűbb (illetve persze drágábbnál drágább) ruhát is találni ugyanúgy, ahogyan (khm... hogy is fogalmazzam meg?) nem olyan szép darabokat. Ebből válogattam össze a "legjobbakat", mert ezeket tényleg látni KELL! :P

Vannak előszöris a minimalisták, akik se túl sok pénzt, se túl sok anyagot nem szeretnének a ruhájukra áldozni. Igaz az árukban nem vagyok biztos, de csak remélni tudom, hogy nem adtak érte túl sokat :))

Ezekkel szemben vannak azok, akiknek a világ leghosszabb ruhája sem elegendő, és a ruhájukhoz felhasznált anyagmennyiségből 5 katonai sátor is elkészíthető lenne.

Most jönnek személyes kedvenceim: az elsőt hord ha ország világnak meg szeretnéd mutatni (szó szerint), hogy terhes vagy; a második a sport szerelmeseinek készült menyasszonyi ruha, illetve a harmadik a már az esküvőn a nászéjaszkára gondoló ara pizsama- "ruhája".

Ezekhez meg már kommentárt se fűzök (hátha majd Ti :P):

Nos a sok, jobbnál jobb ruha után következzen egy a vőlegényeknek is:

Nehezemre esik eldönteni melyik fenti ruha méltó kiegészítője lehetne ez a mestermű :))

Nah de ennyi ruha- kritika után, jöjjön az utolsó összeállítás. Az enyém. Bár egyik darab se éppen olyan, mint amit én fogok viselni eme jeles napon, de nagyon közel állnak az én "választottjaimhoz".

Annyi mesélni valóm van, hogy nem is tudom hol kezdjem illetve hogyan oldjam meg, hogy ne legyen egész oldalakat betöltő bejegyzésem (amit senki sem olvas el :P). Így tehát ma arról fogok mesélni, hogy elballagtam...

Tavaly, mint boldog másodéves már részt vettem refkari ballagáson, akkor búcsúztattuk a harmad és negyedéveseket. Nagyon nagyon jó és felemelő érzés volt ott lenni, mert nálunk kicsit speciálisabb a ballagás mint más egyetemeken. Azaz: Farkas utcai templom, istentisztelet, gitár, hegedű, orgona, éneklés, meg ilyenek. 

Nos a tavalyi tényleg jó hangulatban telt, az ideivel viszont komoly gondjaim voltak. Nem az, hogy a szervezés emésztette úgy az időmet mint az energiámat, vagy hogy végül a  kalapom 4 számmal nagyobb volt mint amilyennek lennie kellett volna - nem ez volt a baj. A komoly gondjaim azzal voltak, hogy én ballagtam. 

Úgy kezdődött, hogy végignéztem, ahogyan Tímea barátném összepakolta az összes cuccát (ami tetemes mennyiség, nekem elhihetitek :P) és hazament vele. Azt már, hogy Eszter barátném hogyan pakolta össze a sajátját szerencsére nem láttam, azt hiszem nagyon fájt volna végignézni ahogyan kiürül a ház. Hogy nekik milyen érzés? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nekem ilyen emlékeim vannak a házzal kapcsolatban:

Kerti parti Timi szülinapján, 2009-ben :)

Eszter meglepetés bulija Februárban :)

Mikulás buli tavaly decemberben :)

Macskahantolás a kertben 2008 május elsején :))

Autókázásaink helyszíne - a narancssárga szoba

De nem is a ház, amit nehéz elhagyni, hanem az, amit jelképezett. Egy biztos pontot, egy kolozsvári családot, egy helyet ahova bármikor mehetek, ahol olyan emberek vannak, akikre mindig számíthatok. Nem mintha ez megváltozna, csak nem lesznek a lányaim max. 2 órás távolságra. Nem... mostmár jóval messzebb leszünk egymástól (egy Szentgyörgy- Olaszország - Temesvár háromszögre kell gondolni). És ez az ami nagyon rosszul esik... Hogy nem rohanhatok le hozzájuk, ha már tele van a hócipőm, hogy nem szervezünk minden szülinapot ott, mert ott mindenkinek helye van, hogy nem megyünk többé telekacagni Kolozsvár utcáit, az egyetemet, a parkot, a kávézókat, kocsmákat.
Tudom, panasznak hangzik, pedig nem így van, mert hálás vagyok. Értük, akiktől annyi mindent tanultam és akik mellett jobb ember lettem. És akik ezután is velem lesznek, akikkel talán már nem kacagjuk végig Kolozsvárt, de akikkel tudom, hogy kapcsolatban leszek mindig - akkor is, ha távol leszünk egymástól. Mert ők az életem és a lelkem részei. És azok is maradnak mindig...

De mesélek tovább... Szerenádoztunk is a tanárainknál, akiknek egy sokkal emberibb arcát sikerült ilyen módon felfedezni. Tényleg nagyon kellemesek voltak a tapasztalatok, sok volt a nevetés és az estéről estére kibontakozó beszélgetések szép keretet adtak az elmúlt 3 évünknek. Kellemes módja volt ez annak, hogy lezárjunk valamit. Egyetlen egy képet illesztek ide be, a kis csapat első útjáról, mert ezen vagyunk legtöbben rajta:

Szépek, üdék, fiatalok és nagyon bolondok :D

A ballagásról pedig annyit, hogy remek volt attól eltekintve, hogy rosszul esett (hacsak jelképesen is) búcsút inteni mindennek. Az igénk, amelyet útravalóul kaptunk a következő volt: "...válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok (...) én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk. " (Józsué 24,15) - gondolom nem igényel különösebb magyarázatot. Igazán mély és fontos mondanivalókkal teli igehirdetés volt.

És ilyenek voltunk sapkába, tógába, mi, hárman :)

Eszter, Timi, Kati :P

Ami még hiányzik a mai bejegyzésemből az a bankettel kapcsolatos tapasztalatok. A Toldi étteremben volt (és ez tényleg a reklám helye mert jó a kaja, kedves a kiszolgálás és korrekt a számlázás) és nagyon jól sikerült :) A vége volt a legjobb - ebben mindenki egyet ért -, amikor előkerült az évfolyamfelelős gitárja és jót énekeltünk úgy 2től kb fél 4ig, amikor is robbant a buli.

Mára ennyi, azthiszem ennyi kép és infó után szép ideje pontot tenni :) Tehát: .

Kedves Blogolvasók :)

Úgy gondoltam, hogy ma helyettem a képek beszéljenek. Csak előljáróban annyit, hogy az eljegyzésünk most vasárnap (ápr. 26.-án) volt. És hogy a vasárnapi istentiszteleten, bár a tiszteletesünk nem tudta előre, hogy eljegyzés lesz, ezt az igét kaptuk: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól."(Jn 17,15) - ez mellesleg az egyik kedvenc Biblia-i idézetem :)

Akkor lássuk:

Balról jobbra: Körözsi örömapa, Zsurka örömanya, mi, Körözsi örömanya s Zsurka örömapa :D

Kb ennyien voltunk, így ültünk, előttünk meg a kaja, de még mielőtt enni kezdtünk volna...

...és most jegyesek vagyunk az ÚR kegyelméből... Ámen :)

Kedves Blogolvasók :)

Bejelentésem van: zűrös napjaim élem! Készülök: nyelvvizsgára, eljegyzésre, esküvőre, ballagásra, bankettre, államvizsgára. Mellette: dolgozok, egyetemre járok, órát hallgatok iskolákban és órát is tartok. Zűrös, nem? Nem panaszkodni akarok, és nem is fogok, mert van egy fontos elhatározásom.

Ahogy egyre sűrűsödtek a dolgok felettem találtam egy könyvet. Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül. Tehát tanulok belőle... azt, hogy hogyan kell elégedettnek lenni azzal, amink van és hálát adni mindezért Istennek. Mert ha jól belegondol az ember nincs is miért panaszkodnia... Szóval ha nem panaszkodok, mert tudatosan nem akarok, és tanulom, hogy hogyan nem kell, akkor a helyzetem így áll: jó, hogy nyelvvizsgára készülök, mert ezek szerint beszélek valamilyen más nyelvet az anyanyelvemen kívül. Ugye eljegyzés, esküvő: néha kicsit bonyolult a szervezkedés, de semmi sem tesz boldogabbá, mint Balázs és a tudat, hogy a felesége leszek. Ballagás, bankett, államvizsga - háth végzek :) Túléltem!!:P Dolgozok: a hercegecskémmel lehetek egy héten egyszer; és mi sem csodásabb, mint a tény, hogy egy család befogadott, hogy egy anya rám meri bízni a gyerekét (arról nem is beszélve, hogy most már nem is hajlandó az anyukájával elaludni, ha én ott vagyok :P). Az óralátogatások is jók, tanulok belőlük. És az óra tartás... háth arról nehéz lenne bármi jót is mondani :P Talán annyit, hogy gyakorolhatok, mielőtt élesben tanítanék.

Noh de vissza a könyvre:  amikor olvastam eszembe jutott még valaki... A Barátnőm (csak úgy, nagy betűvel, név nélkül!). Szóval az alaphelyzet az, hogy ő Kolozsváron, a szülei Olaszországba, a testvére otthon.  Nem lenne oka panaszkodni? A szerettei szanaszét, ő egyedül a világban... Vagyis nem egyedül... Istennel és az Ő szeretetével. És látom, hogy ez újra és újra átjárja... És bár lehetne elégedetlen és folyton szomorú, nyávoghatna és panaszkodhatna, de nem teszi. Nem mondom, hogy nincs néha rossz napja, mindenkinek van, de ettől függetlenül megelégedettebb a helyzetével és az életével mint sokan mások, akik fele ennyi gonddal nem küzdenek. Nos... végtelenül hálás vagyok azért, hogy ismerhetem... és biztosan nem hiába ismerem. Többek között azért is, hogy tanulhassak Tőle. S talán azért is, hogy a kolozsvári családjának a tagja lehessek... Szeretném azt hinni, hogy szüksége van rám, ahogy nekem az Ő jelenlétére...

Nos ajánlom mindenkinek a könyvet is, de sokkal inkább az érzést:  a megelégedését... Mert addig nem is lehetünk teljesen boldogok és nyugodtak amíg nem tudjuk minden aggodalmunkat Istenre bízni és nem tudunk megelégedni azzal, amink van.

Nem bölcsködni akarok, mert esetenként nagyon nehéz megelégedni és nyugodtnak maradni, deháth olyan hatalmas Istenünk van... ha Tőle kérjük, biztosan nem tagadja meg tőlünk...

Utóiratként 2 hírdetés, amit ajánlok figyelmetekbe:

Ifis konferencia Nagyváradon, most hétvégén

Függőleges (szintén ifis konferencia) Szalontán, május első hétvégéjén

Illatok, ízek s finom falatok :)... erről fog szólni ez a mai kis bejegyzés :D Igen, ebben volt részünk az elmúlt vasárnap délután, amikoris Batkám szülei megleptek egy rögtönzött grill partyval... s nem is akárhol, hanem a konyhában :D... igen, a konyhában, ugyanis egy nagyon elmés kis szerkezetnek köszönhetően barhol és bármikor, akár a kinti didergős idő ellenére is a nyári kerti grillezések hangulatát lehet elővarázsolni szempillantás alatt :).

Húsok, zöldségek, sajtok és mindenféle más sütésre váró finomság amit csak el tud képzelni az ember, mindenki saját ízlésének és fantáziájának megfelelően :)... s ha már fantázia... azt is igénybe lehet, sőt kell is venni egy hasonló megmozdulás alkalmával, hogy aztán meghökkentő kombinációk, s újdonsült étkek szülessenek meg az alkotói munkának is nevezhető folyamat végén :D.. s mi ketten Katimmal alkottunk :D... pirítottunk vajon hagymát gombával, fonnyasztottunk hozzá kolbászt s mindezt nyakonöntöttük egy friss tojással, majd a tetejét sajttal bolondítottuk meg, s mikor mindez készen lett, behelyeztük a sütőbe, s vártuk az végét :). S hogy a várakozás pillanatai se teljenek haszontalanul, kóstolgattuk a többiek alkotásait, közben pedig egy finom félédes vörösbort kortyolgattunk... :), s mire elkészültünk, a jókedv is fokozódott, közben pedig az ebéd kisebbfajta versennyé alakult át, aminek a lényege az volt, hogy ki bizonyul majd a legkitartóbb sütögetőnek :D.

Ádáz küzdelem után, a versenynek véget nem vetve, abban állapodtunk meg, hogy tovább vizsgáljuk majd egymás türelmét s kitartását a grillezési tudományt illetően egy következő alkalommal :), mert egy verseny ugye nem verseny, sütögetni pedig igenis jóóó.... :)) 

Végszóként pedig csak annyit, hogy mindenkinek napsütéses tavaszt kívánok, s vidám időtöltést az első igazi szabadtéri, fűbenülős piknikhez :).

Jaaaaaaj háth olyan jó!!! Itt lenni ismét... itt élni, még ha csak 3 napot is... Meglátogatni a régi barátokat, a régi helyeket. Libazsíros kenyeret vacsorázni gyöngyhagymával és fehérborral a Battyhányi borozóba... Megcsodálni újra és újra az egyetem főépületét, bebarangolni a campust, sétálni a Piac utcán... fel sem tudom sorolni mi mindent szeretek itt. Nah persze a tény, hogy Balázs is itt van nagyban emeli Debrecen színvonalát :) Mármint számomra... de nagyon :)

Havazott... tudom, senkinek nem nagy cucc, mindenhol 10cm- es hó van (minimum), de olyan varázslatosnak tűnt ez tegnap este. Mire egyik helyről a másikra értünk tiszta havas lett a kabátunk, de nem zavartattuk magunkat. Hiszen ez volt az első közös debreceni havazásunk... Valószínűleg, ha 5 év múlva február tizenvalahanyadikán hóra ébredek Debrecenben, nem örülök majd neki, mert ilyenkorra már vágyom a tavaszra, de ma reggel... Ma reggel úgy álltunk a szobánk ablaka előtt, mint akit elvarázsoltak... Néztük a havat, a havazást, egymást, a havas, téli Debrecent... Gyönyörű volt, vagy még annál is sokkal szebb... Szeretem a havat, amikor ilyen érintetlenül tiszta és szikrázóan fehér. És főleg itt, a debreceni Egyetemváros szívében, ahol kevés autón kívül csak a sok diák- és tanárláb "tesz kárt" a hóban. És mindezeknél jobban szeretem azt, hogy a Balázs tanárlába és az én diáklábam is taposhatja a campus havát :) Nah meg néha a kezünk is felborzolja, amikor a hógolyózás ideje van ;)

Itt lenni az maga a csoda... És remélem nem felejtünk el hálásak lenni érte minden napunk minden órájában. S bár ennek a csodának ma végeszakad, mivel hazamegyünk, reményteljesen nézünk a jövébe, s hisszük, hogy sok közös telünk lesz ebben a városban :)

Utálom a szessziót... Igazából ki szereti? Még a legelvetemültebb, legstréberebb diákok is ezerszer nagyobb kedvvel vágnának bele egy dolgozat megírásába, vagy egy izgalmas szeminárium, egy érdekfeszítő előadás megtartásáBa, mint arra, hogy 3 héten (kinek milyen szerencséje van, de átlag) 6- 7 vizsgát zavarjon le.

Szóval már csak ezért is utálatos a szesszió... de mostanság van vele egy másik bajom is. Az, hogy elszigetel. Mindenki a tanulásnak (kurzusnak, tanárnak, jegynek, médiának s végkövetkezményként sok esetben az ösztöndíjnak) él. És a barátok? És az évfolyamtársak? A barátok tanulnak, az évfolyamtársakkal csak a vizsgán találkozol.

Kizárva minden másféle pótcselekvés, vagy legalábbis redukálva minimumra... (azé enni kell!:P)

Nos mi, hárman, megpróbáltuk megtörni ezt az unalmas folyamatosságot és elmentünk színházba. Bár ne tettük volna. Kikapcsolódás helyett úgy jöttünk ki a színházból mint akiken átment a villamos és ezernyi kérdés merült fel bennünk, válasz nélkül... mert oké oké, hogy III. Richárd nem épp a legkönnyedebb mű, és megértéséhez némi figyelem szükségeltetik, meg mondjuk egy kis háttérinformáció sem árthat, de azért ez... szeretem a modern műveket és szeretem a régi, klasszikus műveket is. De amikor a régi, évtizedek (sőt! évszázadok) műveit kombinálják a modernizmus jegyeivel... az kiakaszt és felidegesít.

Az még csak hagyján, hogy III. Richárd meg az egész pereputtya 7O-es évekbeli hippie ruhákban őrjöng végig 2 és fél órát, de a híradós elemek és a talkshow (természetesen mindez kamerával és mikrofonnal) valamint a fehér limuzin és VII. Henrik, aki úgy néz ki mint egy maffiózó és rappel egyet a mű végén, angolul..... nah szóval az kicsit sok volt... Voltak olyan modern elemek is (inkább azt mondanám, hogy volt, mert egyetlen eggyel találkoztam), amelyeknek értettem a lényegét. Vicces, de épp a talkshow- t éreztem többé kevésbe helyénvalónak. Nem mondom, hogy nem tudtam volna másképp elképzelni ezt a mozzanatát a színdabnak, de érzékeltem, hogy mit sugall a jelenet. Ott tartunk ugyanis, hogy Richárd már megölt két testvérét, akik közül az egyik a király volt. Aztán mindent megtesz azért, hogy a király kiskorú fia legyen az új király, de csak azért, mert majd könnyű lesz félreállítani az útból. És itt jön az ominózus show- részlet... Ugyanis: előre meg- illetve lebeszélt jelenetek következnek. Minden nemes (akit eddig nem öletett meg) azt akarja, hogy Richárd legyen a király, de őt a „családi szeretet” arra vezérli, hogy megmaradjon unokaöcsének gyámja. És akkor őrjöngés, jelenet, megzsarolják azzal, hogy nem az ország érdekeit tartja szem előtt stb stb... egész addig míg szegény Richárdnak végül el kell fogadnia a trónt, h ha már úgy rákényszerítik... szóval értitek...:D Enyhén ironikus jelenet volt, de illett a színmű hangulatához.

Mostmár csak egy a kérdés... hogy ajánlom- e megtekintésre. Szívem szerint azt mondanám, hogy nem, de azért azt is érzem, hogy kár lenne bárkinek is kimaradnia ebből az „élményből”. Hogy tudjuk, hogy mit várunk el, egy színdarabtól, hogy érezzük, milyen erőltetett is az, amikor egy klasszikus műre modern elemeket próbálnak ráhúzni. Bár ki tudja... lehet akad szép számmal olyan ember is, akinek tetszett/ tetszene az előadás...